
12
egy világ-triumvirátusra vonatkozó elképzelést, amely az Egyesült Államok, Nagy-
Britannia és Franciaország részvételével működött volna. Terve végső soron arra irá-
nyult, hogy Franciaország beleszólást kapjon a Nyugat nukleáris politikájának megha-
tározásába. De Gaulle diplomáciai eszköznek tekintette javaslatát: „Meg kellett talál-
nom a módját, hogy elhagyjam a NATO-t, hogy visszaszerezzem a szabadságot, ame-
lyet a negyedik köztársaság feladott. Ezért kénytelen voltam a Holdat kérni"
(Lundestad). Kimondva, kimondatlanul azonban a francia függetlenséghez nem lett
volna elegendő a force de frappe, azaz az önálló nukleáris ütőerö. Párizs annak biztos
tudatában járta, járhatta külpolitikai külön útját, hogy aranyalapként számíthatott az
Egyesült Államok stratégiai ütőerejére, amely az Elbától nyugatra kétséget kizáróan
garantálta az USA nyugati szövetségeseinek biztonságát. De Gaulle maga az Egyesült
Államokat olyan „tartaléknak" vagy „fegyverarzenálnak" tekintette, amelyet szükség
esetén az európaiak felhasználhatnak.
A háború utáni francia politika másik pillére az európai integráció volt. Az
európai integrációs folyamatban kulminálódó francia-német együttműködéshez azon-
ban paradox módon hozzájárult az a nagyhatalom is, amelyik hagyományosan távol
tartotta magát a kontinens ügyeitől: Nagy-Britannia. 1956-ban a francia kormány még
a britekkel akart együtt haladni, nehogy magára maradjon a németekkel szemben. A
szuezi válság azonban lökést adott Párizsnak ahhoz, hogy határozottan Európa felé
forduljon. Amikor Anthony Eden brit miniszterelnök felhívta francia kollégáját, Guy
Mollet-t, hogy Egyiptom francia-brit invázióját le kell állítani, az utóbbi megdöbbent.
Mollet éppen Adenauerrel tárgyalt, aki nyomban megragadta az alkalmat, hogy elő-
mozdítsa az európai integráció ügyét: „Itt az alkalom, hogy felépítsük Európát"
(Lundestad). Ennek megfelelően aztán De Gaulle 1963-ban megvétózta az általa ame-
rikai „trójai falónak" tartott Anglia tagságát a Közös Piacban, majd megkötötte az
Elysée-szerződést az NSZK-Val, melynek célja az volt, hogy a két ország közös politi-
kát dolgozzon ki a külügyek, a védelem, az oktatás és az ifjúsági ügyek terén.
Párizs legfontosabb keleti partnere már nem Varsó vagy Prága volt, mint
1938 előtt, hanem Moszkva. Nem véletlenül, hiszen De Gaulle koncepciója szerint „a
kis államok keveset számítottak". A Szovjetunióval kiépített különleges kapcsolat
Franciaország nemzetközi ambícióit szolgálta. Kelet-Közép-Európa jelentőségét vesz-
tette a háborút követő francia politikában. A szovjet tömb elzárkózása iniatt a diplo-
máciai, politikai, gazdasági, kulturális és humanitárius kapcsolatok a minimumra
csökkentek, bár a kölcsönös előnyök alapján bizonyos kereskedelmi kapcsolatok
fennmaradtak. Kelet-Európa szovjetizálása ellen a francia politikának nem volt külö-
nösebb kifogása, hiszen a számára amúgy is jelentéktelen térség szovjet ellenőrzése
nem veszélyeztette a francia érdekeket. Akárcsak a német vagy a brit politikában Ke-
let-Európa homogén, arctalan tömbnek tűnt föl (les pays de l'Est). Ezzel magyarázha-
tó, hogy a francia külpolitika számára az 1956-os forradalom inkább probléma volt, és
nem kihasználandó lehetőség. Az 1956-ot követő magyar-francia kapcsolatokat sem a
Kádár-rendszer megtorlásai terhelték meg, hanem az a tény, hogy Magyarország döm-
pingáron adott el rádiókat Algériának, melyeken a helyi lakosság a Magyar Rádió által
sugárzott felforgató, franciaellenes adásokat hallgathatta.
A hatvanas évek elején jelentős változások történtek a francia külpolitikában.
Az önálló nukleáris ütőerő kiépítése lehetővé tette, hogy De Gaulle szembeforduljon
az Egyesült Államokkal (ez azonban nem jelentett szakítást). Az 1963-as francia-
német szerződés pedig intézményesítette a két ország megbékélésen alapuló viszonyát,
bár Ludwig Erhard kancellár 1963 végén a franciaorientált védelmi politika helyett az
Commenti su questo manuale